Miután magamhoz tértem a műtét után, először nagyon furcsa érzésem volt. Azt, hogy nem érzed a tested derék alatt, nehéz feldolgozni. Még akkor is, ha tudod, hogy ez csak egy rövid, átmeneti állapot. Szépen csöpögött belém az infúzió, úgy gondoltam, hogy ez nem is olyan vészes. Hanem egyszer csak szép lassan elkezdett szűnni az érzéstelenítő hatása, és a fájdalom ezzel egyidejűleg megjelent. Eszem ágában sincs senkit elrettenteni, de ilyen fájdalmat soha nem éreztem azelőtt, és ami a legszarabb volt, hogy a megszokott infúziós és tablettás módszerekkel nem is tudták annyira csillapítani, hogy ne érezem úgy magam, hogy inkább dögölnék már meg.
Nagyjából hajnali kettőkor fáradt ki úgy a szervezetem, hogy pár órára el tudtam aludni. A másnap már sokkal könnyebb volt. Ha lehet ezt tapasztalatnak nevezni, hát abból tudom, hogy csak az első napot kell valahogy kibírni, ha azon túl vagy, akkor csak jobb lesz, de tényleg. Nagyságrendekkel. Legalábbis én így éreztem. 9-kor fel is keltem és magamtól kimentem a folyosóra wc-re. Persze erre nem kértem előre engedélyt, de kellett. nem volt egy sátoros ünnep, azt mondhatom. Ezután persze jött a gyógytornász, akinek az a dolga, hogy - persze legszigorúbban az én érdekemben - akkor próbálja meg hajlítgatni a lábamat, amikor én úgy érzem, hogy az egész egy fájdalmas feldagadt húscafat, amit mozdítani sem nagyon tudok.
Ugyanis kb. 5-10 centit tudtam hajlítani, és megemelni egyáltalán nem sikerült. Én csak arra tudok gondolni, hogy az agyam megakadályozta ezt a mozdulatot, amíg úgy gondolta, hogy túl fájdalmas lenne. 3 nap után elhagyhattam a kórházat, majd otthon próbáltam életet lehelni magamba a család segítségével. Nagyjából egy hétig emlékezetem szerint egy igazi hisztis picsa voltam, A gerincbe adott érzéstelenítés helyén folyamatos fájdalom jött elő ha ültem, a lábam nem akart mozogni, pedig gyakoroltam a tornáztatást, és nagyon fájt.
Pluszként az ilyenkor szokásos hasba szurit is adhattam magamnak, úgyhogy volt öröm bőven. De hát ahogy az szokott lenni az idő múlásával enyhült a fájdalom, és a lábam is lassan mozgásba lendült. De nagyon lassan. Főleg az emelés nem ment, törölközővel emelgettem vagy két hétig, és már azt hittem, sosem fogom magamtól megtartani. Ez azért is érdekes, mert olyan dolog nem került elvágásra, ami a mozgásért felelős lenne.
Nos 3 és fél hét után aztán muszály volt visszamennem dolgozni, ami csak úgy ment, hogy húztam magam félig, és egy szint miatt is türelmesen kivártam a liftet. Így utólag rájöttem már, hogy nem érte meg, csak a gyógyulást hátráltattam vele. Ezután szépen lassan minden visszatért a régi kerékvágásba, a lábam szépen helyrejött, úgy nézett ki, hogy minden rendben lesz. Februárban egy MR vizsgálatot csináltunk, ami egy majdnem teljesen inaktív PVNS-t látott. Tiszta boldogság az élet mi? Kicsi futás már ment, egészen jól éreztem magam.
